Dés

Dés (Dej, Deesch/Burglos)
A dési református templom
Dés címere Dés zászlaja
Közigazgatás
Ország	Románia
Történelmi régió	Erdély
Fejlesztési régió	Északnyugat-romániai fejlesztési régió
Megye	Kolozs
Rang	municípium
Községközpont	Dés
Beosztott falvak	Désakna Kissomkút Oláhpéntek Pestes
Polgármester	Costan Morar
Irányítószám	405200
Körzethívószám	0x64[1]
SIRUTA-kód	55008
Népesség
Népesség	30 322 fő (2011. okt. 31.)[3] +/-
Magyar lakosság	2520 (8%, 2021)[4]
Község népessége	31 475 fő (2021. dec. 1.)[2]
Népsűrűség	288,44 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság	285 m
Terület	109,12 km²
Időzóna	EET, UTC+2
Elhelyezkedése
é. sz. 47° 05′ 14″, k. h. 23° 48′ 19″47.087222222222, 23.80527777777847.087222°N 23.805278°EKoordináták: é. sz. 47° 05′ 14″, k. h. 23° 48′ 19″47.087222222222, 23.80527777777847.087222°N 23.805278°E
Dés weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Dés témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Nem tévesztendő össze a következővel: Dés (keresztnév).

Nem tévesztendő össze a következővel: Dej (muszlim méltóság).

Dés (kiejtve: Dézs, románul Dej, németül Deesch, korábban Burglos) város (municípium) Romániában Kolozs megyében. Belső-Szolnok, majd 1876-tól Szolnok-Doboka vármegye székhelye. A középkorban sóbányászati központ, bányászváros.

Fekvése

Kolozsvártól 57 km-re északkeletre a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál fekszik. A város a Bakó, a Béla és a Rosza-dombokra települt.

Nevének eredete

A hagyomány alapján őseink a város helyén pihentek meg és imádkoztak, miközben háromszor Deust kiáltottak.

1901-ben kiadott Szolnok-Dobokavármegye Monographiája alapján: "Ilyen személynevekből származó községek megyénkben: Deés, származik egy Derzs vagy Dezső árpádkori személynévből".

Története

Dést 1214-ben, Dees néven említették először oklevélben mint sószállítóhelyet. 1236-ban Deeswar, 1310-ben Deesvitta, 1351-ben Deés, Deéswár néven fordult elő. Német neve Burglos, latinul Dyonisiopolis volt.

Az 1214-ben még csak sószállítóhelyként említett Deés jelentősége csakhamar annyira megnőtt, hogy itt II. Endre király sókamarát is felállított élén egy kamaragrófsággal. Valószínűleg a II. András uralma alatt építették egykori várát is, a kolozsvári út melletti Rózsa-hegy tetejének északi részén. A vár 1236-ban már állt, mivel akkor Dést az oklevelek már Deesvár-nak írták.

II. Endre Deeswart a szolnoki ispánság alá rendelte és ezzel egy időben szabad királyi városi rangra emelte.

1236-ban IV. Béla király ezt a szabadalmat - mindjárt uralkodása kezdetén - megerősítette és egyben egyszer s mindenkorra kivette a szolnoki ispánok fennhatósága alól. Ettől kezdve a város minden ügyében saját választott bírák ítélkeztek.

A fenti kiváltságokért cserébe a désaknaiak által kivágott sót minden tavasszal kötelesek voltak a Szamoson leúsztatva a király révjébe szállítani, útjukon azonban mindenhol csak fele vámot voltak kötelesek fizetni.

Később ezekhez a szabadalmakhoz járult még IV. Béla fia V. István Désnek tett privilégiuma, amelyben elrendelte, hogy a désieket mint vámmenteseket személyükben és vagyonukban senki ne háborgassa és csak saját bíráik előtt legyenek perelhetők.

1261-ben még új szabadalommal is gyarapodtak a régiek, ennek értelmében az aknában télen vágott sót Szent György napig saját hasznukra - vízen és szárazon - szabadon szállíthatták és szabadon adhatták el.

1291-ben III. Endre király is megerősítette a régi szabadalmakat és ezen felül még minden szerdán tartandó vásárszabadalmat is adott a désieknek.

E középkori privilégiumok voltak Dés város fejlődésének biztos alapjai.

Az oligarchák alatt, a 13. század végétől Dés városa is - az Erdélyben ekkor leghatalmasabb főúr - László vajda hatalmába került, s a király Déstől járó javadalmait is ő foglalta el. Ez az állapot még Károly Róbert trónra kerülése után is tartott, a király összes ereje árán sem tudta Erdélyben László vajda hatalmát annyira megtörni, hogy a királyi javakat erővel visszahódítsa.

1310-ben végül kölcsönös szerződés alapján adta vissza a maga jószántából. Ettől kezdve Dés újra szabad királyi város lett, szabadalmait Károly Róbert is megerősítette, és alapítványt tett az itteni Szűz Máriáról nevezett Ágoston rendű szerzetesek részére is, e szerint „minden Désre sót szállító szekér után 2 kősót adatni rendelt”.

A 13. század végétől majd' negyed századon át tartó zavaros időket Dés városa is megszenvedte, lakói szétszéledtek, s jóformán elnéptelenedett.

1320-ban Károly Róbert a város újranépesítése érdekében szászokat telepített ide, majd a szabad királyi városok jogaival ruházta fel őket.

1437-ben mellette győzte le a felkelő parasztsereg az erdélyi vajda seregét. A fejedelmek kedvelt tartózkodási helye volt.

1616. november 20-án határában verte szét Bethlen Gábor serege az Erdélyre törő Gombos András hajdúhadát.

1661-ben a török felégette, ezután palánkkal és sánccal erősítették meg.

1686-ban és 1689-ben a császáriak rabolták ki, 1697-ben tűz pusztította. 1703-ban és 1706-ban a labancok égették fel. 1717-ben a krími tatárok dúlták fel, ekkortájt szűnt meg a sóbányászat is. Ma sem a vár, sem a városfal nem látszik.

1848. november 22-én a császáriak itt verik meg Katona Miklós őrnagy seregét, majd december 23-án Bem egy császári hadosztályt, 1849. január 6-án itt ütközött meg Bem Wardener császári tábornokkal.

1910-ben 11 452 lakosából 7991 magyar, 2911 román és 445 német volt.

2002-ben 38 437 lakosából 32 938 román, 5333 magyar, 124 cigány anyanyelvűt regisztráltak.

2011-ben 33 497 lakosából 27 790 román, 3707 magyar, 52 roma, 30 egyéb anyanyelvű volt. 1918 fő nem nyilatkozott hovatartozásáról.^[5]

Látnivalók

• A főtéren áll a 15. századi hatalmas gótikus református templom, amelyet egykor kő körfal övezett, tőle északra áll az egykori fejedelmi ház. A templom boltozata az 1510-es évekből való. 1711-ben újjáépítették, a karzat virágmintáit Umling Lőrinc festette, szószékét Sipos Dávid faragta 1752-ben. 1880 körül renoválták, ekkor bontották le régi erődfalát és új, szerényebb fallal vették körül. Tornya 72 m magas, négy fiatornyos.

Híres emberek

Itt született

• 1649-ben Pápai Páriz Ferenc tudós, orvos.
• 1713-ban Deáki Filep Sámuel református lelkész.
• 1801-ben Torma József történész, megyei királyi pénztárnok és országgyűlési képviselő.
• 1808-ban Mihályi Károly filozófus, pszichológus a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
• 1820-ban Czakó Zsigmond színész, drámaíró.
• 1851-ben Ilosvay Lajos kémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, továbbá országgyűlési képviselő és államtitkár
• 1856-ban Gerecze Péter régész, művészettörténész.
• 1877-ben Deésy Alfréd, színész, rendező.
• 1886-ban Diószeghy András pedagógus.
• 1895-ben Nyírő Gyula elmegyógyász.
• 1896-ban Abody Előd mérnök, műegyetemi tanár.
• 1900-ban Horváth Jenő zenész, dalszerző.
• 1906-ban Kiss-Eperjessy Anna vegyész, biokémiai szakíró.
• 1909-ben Sztojka László költő, író, újságíró.
• 1910-ben Modor Vidor gyógyszerész.
• 1912-ben Székely Zoltán, régész, muzeológus, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója.
• 1913-ban Jagamas János néprajzkutató.
• 1914-ben Vajda Endre költő, esszéista, kritikus, műfordító.
• 1927-ben Schveiger Ágnes mezőgazdasági szakíró, szerkesztő.
• 1928-ban Veith Júlia újságíró, szerkesztő, fordító.
• 1974-ben Vizauer Tibor biológus, biológiai szakíró.

Források

• Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája III.: A vármegye községeinek részletes története (Deés–Gyurkapataka). Közrem. Tagányi Károly, Réthy László. Deés [!Dés]: Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1900. 5–110. o.  

Hivatkozások

Testvérvárosai

• Tokaj, Magyarország
• Balassagyarmat, Magyarország

További információk

• Szekeres Lukács Sándor: Kodáros kincsei, Fejezetek Felsősófalva és a Székely-Sóvidék történelméből/
• A dési református templom leírása a Romániai magyar lexikonban